Korán csörög az óra. Fejem nehezen emelkedik fel a párnámról, miközben lassan kikászálódok az ágyból fáradt testemet vonszolva. Kávéért epekedem, majd egyre közeledik az idő,indulni kell.
Nem szeretek kilépni a lakás ajtaján. Emberiszonyom van. Mindenki a saját bajával van elfoglalva, tele önzéssel, és apró megvetésekkel. Panaszkodnak. Már a buszon kezdődik. Sorra megtalálnak bajaikkal felületesen kérdeznek hogylétemről, majd belefognak a végeláthatatlan panaszukba. Fáradt vagyok. Néha bólintok, majd végre megérkeztem, leszállok. Nagyon nehezen telik a nap…mint minden nap.
Sokszor kiülök az udvarra, és nézek magam elé a fűben. Ősz van. A bogarak sietve mennek, dolgozgatnak, télire keresnek menedéket maguknak. Szeretem bámulni őket. Persze sosem nyúlnék hozzájuk, irtózom a tapintásuktól.
Gyorsan elvégzem a munkám, aztán még fáradtabban mint reggel elindulok haza. Újra. Mint minden nap. Beteszek egy filmet, és csak lesem a képernyőt, semmit nem fogok fel belőle. Néha a telefonomra nézek, ma sem keresett senki. Még Ő sem. Talán majd holnap. Akkor majd hátha megszán pár kedves szóval. Persze arra még várnom kell. Párszor már lökött el magától, és tudom, ez nem tart nála sokáig.
Nehéz ez így nekem. Mindenkinek zajlik az élet, rohan, én meg azt érzem mintha megállna.
Ilyenkor nagyon nehéznek érzem a lelkem, mintha a mélybe akarna húzni valami a lelkemnél fogva és én pedig próbálom vissza felé húzni. Ebben fáradok el.
Nagy nehezen ágyba vonszolom magam, majd elalszom…álmodom. Hogy mikor felébredek, talán addigra ott lesz egy üzenet a telefonomban tőle…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: